Játsszunk valamit!
10…
Számoljunk vissza! Csak szépen, lassan, sorjában. Nem kell kapkodni. Majd én vezetem a kezed, és mondom a szabályokat. Majd én segítek, ha rossz felé vezető útra tévednél. Csak jöjj velem és számolj!
9…
Már nincs vissza sok. Csupán pár lépés.
8…
Remegnek a lábaid, minden egyes lépésbe úgy inogsz bele, mintha a föld a következő pillanatban, mikor kimondod a soron következő számot, akkor szakadna ketté, törne be alattad, ellopva mindent emésztene magába, ölelve, szorítva… Veled.
7…
A szabályok egyszerűek, erre Te is rájöhettél már. Csak számolni kell. Ezen a nagy táblán, itt alattad, alattunk, nincsenek mezők, számozottak vagy számozatlanok, mint a társasjátékban. Dobókocka sincs, nincs olyan mező, hogy visszafordulhatsz, vagy kapsz még egy eselyét. Itt csak egy út van és a visszaszámlálás.
6…
Úgy peregnek ezek a számok, egyesével, mint a homokórában lefolyó szemcsék. Lassan, egyedül.
5…
Ahogy közeledünk, látom félelemtől csillogó szemeidben, hogy nem érted, mi végre. Kérdezni akarsz, én csitítlak. A Te feladatod annyi, hogy számolj. Kérdések nélkül.
4…
Minden okkal történik. És a végén, egyszer, valamikor, minden értelmet fog nyerni. Ez is. Meglásd.
3…
Néma, arcok nélküli beszélgetés marad csak, ismét. A hangok is alszanak. A szádban felrobbant néhány vörös rózsa, vagy pipacs. Vérük folyik, vörösen, izzón, méregként.
2…
Álmatlan éjszakák bábja maradunk. Egyedül. Kíváncsi voltam szemed színére, hogy tudjam, neked nem kifakult-kék-nefelejcs szemed van. Hogy tudjam, ezen a homályos lélektükrön át még látsz, engem, a tájat, a szépet.
1…
Az utolsó lépések már könnyen mennek. Csak az első néhány mozdulat volt nehéz. Már nincs az a régi visszahúzó erő, mi itt tartana. Közel a célhoz, távol a vágyaktól. Csakegy…
Van egy…
Néha csak az a fontos, hogy ott legyél mellettem. Vagy ott se légy, csak tudjam, hogy velem vagy, mindig. Kimondhassam, van egy… Büszkén hirdethessem ki a világnak, megtaláltam azt, akivel boldog lehetek.
Nem mondom ki. Kulcsra zárom inkább, elrejtem a fiókba, tudod, oda a legmélyére, hogy van egy…
Izzó késsel karcolni az egyetlen szót, mely megváltást hozhat –ezen az átkozott helyen–. Együtt karcolni a neveddel, a nevemmel, a ...
Precízen ügyelek rá, ne az első helyen említselek – nehogy azt higgyék, bármit is jelentesz nekem, Édes. De nem akarom, hogy űrt hagyj magad után, hogy itt hagyj egyedül, amiért nem az álmok, csak foszlányai válnak valóra. Magaménak hazudnálak minden pillanatban, hogy van egy…, aki csak az enyém.
Modern romantika a XXI. században
Két szál cigaretta parázslik az éjben. Egészen közel egymáshoz, végük szinte összeér. Még fel sem kell emelniük a hangjukat, hogy meghallják a másik szavait. Csak Füst és Lélek. Beszélnek erről, arról, az éppen aktuális helyzetről, míg az a két dohányos egymás mellett nézik a távolban egymást. Természetesen csak a távolban, úgy ám. Mert egymás mellett ülnek, az igaz, de észre sem veszik, hogy nincs ott a távolság.
(Füst:) – Hisz ilyen ez, alig van köztük fél méter, a telefon a kezükben mégis, azzal írnak egymásnak. A bölcsek, vagy mondjuk úgy; a maiak erre csak annyit mondanak, ez a huszonegyedik század. Persze, értem én, hogy nem hisznek már a mesékben, sem a romantikában, de az eléggé döbbenetes, hogy ilyenkor is a technika vívmányai uralkodnak.
(Lélek:)- Nem értem én az embereket, rövid az élet így is, és ők még ezt is ilyen butaságokra pazarolják el. Felfoghatatlan. Látod, a napfény már ott ragyog a távolban, pedig alig tűnt öt percnek, hogy elkezdődött az éjszaka. Ők meg…. -halk sóhaj- elhalasztanak számtalan pillanatot.
A horizont alján piroslott az ég, hamvukban égtek tovább a poros mezsgyén.
