Becsukom a szemem. Már csak az árnyak gyengéd játékát érzékelem. Megszelídült a világ. Ha kinyitom egy pillanatra is, tőrként szúr belé a valóság. Inkább lehunyom ismét s –többé- nem nyitom ki –soha már-.

Kábán mosolygok. Kivájnám a szemem, a hollóknak dobnám oda, csak ne kelljen többé látnom arcod. De elmémbe vésted azt, eggyé váltál a mindenséggel. Varjak, ha marcangolnák megtört testem, szívemért könyörögnék, ezt adják csak oda Neked. Míg dobog, amíg csak lüktet és azon túl, fogd kezedbe, érezd mindazt, éld át, azt a fájdalmat, mit szavaid okoztak. Ennyit nyújthatnék, magamból csak ezt adhatom, hogy tudd, benne őriztelek és benne vagy te minden dobbanásban, ami csak hozzád vezetett.

A szívfalán remeg még utolsó csókod, bekeretezve, aranyozott szegéllyel. És most csak zörög, és vonaglik és kérlel, hogy ne engedd el. Mert nem tört el, csak megrepedt, de ne hagyd, hogy tovább repedjen, s a végén, csak hamukén porladjon el. Elrejtettem benne minden emléket rólad, minden kínt és ezt…

Nem mondom ki. Kulcsra zárom inkább, elrejtem a fiókba, tudod, oda a legmélyére, hogy van egy…

Izzó késsel karcolni az egyetlen szót, mely megváltást hozhat –ezen az átkozott helyen–. Együtt karcolni a neveddel, a nevemmel, a ...

Precízen ügyelek rá, ne az első helyen említselek – nehogy azt higgyék, bármit is jelentesz nekem, Édes. De nem akarom, hogy űrt hagyj magad után, hogy itt hagyj egyedül, amiért nem az álmok, csak foszlányai válnak valóra. Magaménak hazudnálak minden pillanatban, hogy van egy…, aki csak az enyém.

Fodrozódik a lélek, és csak balgán tekint a jelen zavaros ködébe. Fátyolos szemén át, talán még látható az élet. Talán.

Közönybe fullad, szenvtelen már minden. Nincs mosoly és nincs már a régi kacajok visszhangja. Fekete a táj, a színek mind meghaltak. Gyász söpör a városon, a mozdonyok sípja már elhalkult. Elindult az utolsó járat is, talán sose volt másik. Egyedül ül a kabinban, a mocskos üvegen át nem láthat szépet, vagy nem is lát, csak néz, balgán kifelé. Száguld a táj, egymást érik a fák, úgy rohannak a felhők, de a múlt sikít. Sikít még, hiába kéri, nem hagyja abba, csak még egyet, s majd még egyet karcol, a sebek nem gyógyulhatnak.

Mondják az emberek, ha csak annyit tudnak mondani, hogy holnap jobb lesz, az idő minden sebet begyógyít. De hiába, ha ma fáj még, s a holnapra annyit kell várni még. Mert lassan jön a változás, az óramutató lassabban jár, ha az ember vár, vagy menekül. Kísért az érzés, démonként üldöz, hogy ne menj még, maradj itt, emlékezz!  Mire kéne emlékezni mégis, arra, mi fáj, mi keserves érzést vált ki, minden apróság, és minek maradni ott, hol nem látnak szívesen.

Csak szalad a vonat, füstölögve hagyja a múlt bánat hadat, míg perzsel a napnak sugara, de már lemenőben az is, míg a vonat csak robogva szalad.

(Füst:) – Hisz ilyen ez, alig van köztük fél méter, a telefon a kezükben mégis, azzal írnak egymásnak. A bölcsek, vagy mondjuk úgy; a maiak erre csak annyit mondanak, ez a huszonegyedik század. Persze, értem én, hogy nem hisznek már a mesékben, sem a romantikában, de az eléggé döbbenetes, hogy ilyenkor is a technika vívmányai uralkodnak.

(Lélek:)- Nem értem én az embereket, rövid az élet így is, és ők még ezt is ilyen butaságokra pazarolják el. Felfoghatatlan. Látod, a napfény már ott ragyog a távolban, pedig alig tűnt öt percnek, hogy elkezdődött az éjszaka.  Ők meg…. -halk sóhaj- elhalasztanak számtalan pillanatot.

A horizont alján piroslott az ég, hamvukban égtek tovább a poros mezsgyén.

Észrevehetően rossz kedvem van napok (?) óta. Elakartam mondani, hogy… Magam sem tudom, mit akartam. Talán keresem a válaszokat, lehet, a kérdéseket sem tudom még. Jó volna megtalálni önmagam, tisztázni a dolgokat magamban, mert így, most másnak is csak ártok.

Elakartam futni ma, elmenekülni előled, mások elől, de legjobban önmagam elől. Nem tudtam mit mondani, sőt, most sem tudom, mit kéne mondanom. És ez baj.  Sajnálom, hogy elrontottam az estét, nem állt szándékomban. De inkább eljöttem, mint tovább bántsak bárkit is..

Gondolkoztam rajta, vajon mit akarok… Nem tudom.. Magányt talán, hisz mindig azt keresem és mindig is oda jutok el. Valamilyen szinten szeretem is ezt. Most erre vágyom, tiszta magányra.    Tartunk valahová, pillanatról pillanatra haladunk valamerre. Te is, én is, tudjuk jól. És hogy jó vagy rossz irányba? Nem is tudom, de egy biztos, egyszer véget fog érni.

És hogy mi volt az a döntés amit az elején említettem?! Csupán annyi, hogy egy időre felfüggesztem a fb/twitter és többi közösségi oldalas “életemet”. Csak ennyi.

Megvan a saját életem és vele együtt a gondjaim is, viszont még mindig nincs szükségem mások sajnálatára és “segítségére”. Majd ha egyszer már nem tudok egyedül lábra állni, akkor majd kérek segítséget, de eddig mindig sikerült, bármennyire is szar volt.

Fájnak, a sebek nagyon fájdalmasak tudnak lenni. De fájjon csak! Bekötözni úgyse lehet gézzel. Össze pedig még nem tört, talán csak megrepedt. És ez a kettő nem ugyan az. Tartunk valamerre. Te is, én is. Talán találkozunk valahol, követjük egymásét, de az utunk egyéni és nem járható újra, nem lehet visszafordulni. Az első lépések nehezek csak, és az első pofonok azok, melyek még szenvedést okoznak. A többi már könnyebb lesz. És nem változik semmi.

Ez az este se más, mint az eddigiek.
Körbe vesz a csend, a semmi.
Aztán… fogom a gitárt, játszok egy dallamot, a bőr már szétreped az ujjamon, a könnyektől meg rozsdálnak a húrok.

És mégis, mit ér az emberi lény, ha nincs miért, ha nem küzd semmiért, pedig semmi sincs hiába, minden lélegzetvétel okkal történik. Mi az emberi lény és mi értelme van az életnek? Ki tudná pontosan meghatározni a számtalan kérdés miértjét és okát?

Csupán testbe öntött figurák vagyunk egy leheletnyi élettel. Ennyi csak. Megszületünk sírva, s kacagva rohanunk éveken át, de valami változik. Változik minden, körülöttünk és bennünk. És a kacagást lassan a gondok és a sírás váltja fel. Elfeledkezünk az életünkről, hogy valaha szép volt és hogy még mindig az lehetne. De nem. Ezt már túl nehéz elérni. Sorra jönnek a csapások, nincs olya pillanat, mikor azt lehetne mondani, most biztosan minden rendben lesz, ezt nem lehet elrontani. Mert lehet, ellehet rontani, és gyakran meg is tesszük. Elesünk a göröngyös úton, majd felevickélünk romjainkból és építünk egy új légvárat a megmaradt darabokból – és néhány újból. Egy új lap, új lehetőség, ismét egy esély. Majd még egy, és még sok ilyen.

A szeretett gyermeki tündérmesék már rég elfeledettek, s elfelejtjük, hogy egyszer régen, magunknak is egy ilyen világot képzeltünk el boldog befejezéssel. Csodák meg már rég nincsenek, hiába is várunk rá, talán sose voltak valósak. Mégis hinni kell valamiben, ha másban nem, hát önmagunkban, hátha jobb lesz a holnap. Mert ki tudja, talán saját magunk vagyunk azok, akik falakat építünk önmagunk köré. Falakat, melyekről sokáig azt hisszük, mások állítanak körénk. S még ha nem is mindet építjük mi fel, önmagunknak kell az összest ledöntenünk. Egyedül harcolunk. Mindenki a saját csatáját vívja. Minden pillanaton egyedül kell túljutnunk, itt nincs telefonos segítség, nem lehet megkérdezni a közönséget, hogy mi is lenne a helyes és nem lehet elölről kezdeni a játékot. Hiába vannak emberek a közelben, ők is csak bábuk, saját létük bábja. Elsődleges céljuk is csupán ez, saját jólétük keresése akár mások leigázása árán is.

S mégis ott van mindig a Remény, mint egy jótevő angyal, minden egyes apró részecskében, minden tárgyban, szóban, mozdulatban. Még ezen, eme kilátástalan helyen is ott van, valahol elbújt, de jelen van. Ebben a romlott világban talán csak erre lenne szükség, észrevenni az apróságokat is. Örülni neki, nem folyton bánkódni, elmerülni a múltban és azon siránkozni, mi az, ami megtörténhetett volna, de mégse lett belőle semmi, vagy pedig ami megtörtént, de nem kellett volna. Tovább kell lépni, ha nehéz is, hisz csak az nem tud, aki nem akar.

És mi a jobb, belefulladni a közöny gyomrába, érzéketlenné válni ebben a rohanó és szürke világban, vagy merni és képesnek lenni újat mutatni, megmutatva lényünket, személyiségünket, gondolatainkat. Persze, nehéz újat mutatni és alkotni, és ha sikerül, akkor sem garantált az elismerés. Néha, csak azért, mert nem értik, elnyom mindent a technika szelleme, megakadályozva a gondolatok szabad szárnyalását. Nehéz a sorok mögé látni, vannak pillanatok, mikor szükségszerű lenne egy szótár vagy egy használati utasítás hozzá. De ilyennel nem rendelkezünk. Nem tudhatunk meg mindent és nem érthetjük meg a világ összes apró rezdülését. Lehetséges, hogy jobb is így. Mert mi lenne például, ha tudnánk, hogy az örök játékos, aki mindig nyer, és sosem veszít, a Halál, mikor fog eljönni értünk? Rághatnánk a körmünket, hogy már csak ennyi időnk van, már csak néhány perc, aztán vége. Mindennek vége, amik eddig voltunk, amivé váltunk most az enyészet karmai közé kerül. Kinek kéne ez, hogy mindig csak a jövendő sötétségre gondoljon a jelenlegi fény helyett? Röhejes mennyire félünk tőle, mégis egyre inkább közeledünk felé. Pedig az csak egy átmeneti állapot, egy rövid pillanat, és ennyi. Hiába veszti el a lélek a test feletti uralmát, valahol még tovább él. Lehet, hogy csak a szeretteink szívében él majd az emlék mindaddig, míg el nem felejtik örökre. És akkor, abban a percben fog igazán meghalni, mikor már mindenki mindent elfelejtette róla. Mikor már többé nem ejtik ki a nevét, nem gondolnak rá, nem érzik hiányát. Ez az utolsó fázis, a feledés legmélyebb bugyra, a halál végleges bekövetkezése

Túl erős a fájdalom napok óta, a gyógyszerek nem hatnak. És már nincs több pirula amit lenyelhetnék, a keserű íz, amit érzek, holnap már sehova sem fog vezetni. Átértékelődnek dolgok ahogy múlnak a napok. Talán most van itt az ideje, hogy egy új kezdet a kezdetét vegye. Igen.

-blogátalakítás várható a napokban, amint lesz időm és kreativitásom hozzá. és valami normális bejegyzést is összekaparok majd.-